Hírek
Otthon, a képernyő előtt nem lehet zarándokolni
Vajon mit jelent a 21. században a zarándoklat? Lelkiségében ugyanazt, mint több száz éve. Kimozdulni a megszokott környezetből, felkészült lélekkel befogadni a szent helyek szellemiségét, megérezni az elődök tettein keresztül az őket vezérlő Istenbe vetett hitet és az ebből fakadó erőt. Málta szigetén a reggeli zsolozsma és a mindennapi szentmise adta meg a csoportnak azt a nyitott szívet, amely felismerte és átélhetővé tette mindezt.
A zarándokcsoport lelki vezetője Tóth Tamás atya, egyháztörténész, egyetemi tanár, a Szuverén Máltai Lovagrend tiszteletbeli konventuális káplánja és Varga János atya, a bécsi Pázmáneum rektora, a lovagrend magisztrális káplánja volt.
A meglátogatott helyek egyszerre szóltak a lovagok hitéről, az ebből fakadó állhatatosságról és tudásról.
A szinte semmiből felépített új város, a mai Valletta, amelynek első épülete a Győzedelmes Miasszonyunk templom volt, a sikeresen visszavert 1565-ös oszmán ostrom emlékére.
A Sant Angelo erőd, amely 1530-ban épült, olyan szaktudással, hogy még a második világháború alatt is eredményesen védte a szigetet.
A mai szemmel nézve is hatalmas kórház, közvetlenül az öböl partján, Európa első klinikája, ahol a kor legmagasabb színvonalán gyógyítottak több száz beteget. A hosszú kórterem végében nagy feszületet helyeztek el, amely minden betegágyból látható volt, és Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és a feltámadására emlékeztette a betegeket.
A máltai lovagrend jelmondata – a hit védelme és a rászorulók szolgálata – itt az épületekben vált kézzelfogható valósággá.
A Nemzeti Könyvtárban eredetiben tanulmányozhatták a zarándokok a lovagrend két legfontosabb dokumentumát: a II. Paszkál pápa által 1113. február 15-én kiadott bullát, amelyben laikus szerzetesrendként ismeri el, és közvetlenül a Vatikán alá rendeli a János lovagok kórháztestvériségét, valamint V. Károly német-római császár 1530. március 23-án kelt oklevelét, melyben átadja Málta és Gozo szigetét, valamint Tripoli erődjét örökös hűbérbirtokként a lovagrend számára.
A lovagok 1530-tól 1798-ig voltak jelen Máltán, végül Napóleon serege előtt kapituláltak, mert elveik tiltották a keresztények elleni harcot.
A lovagi lelkületet, az egy közösséghez való tartozás érzését nem csak a múlt emlékein keresztül, hanem a Málta szigetén élő rendtagokkal való találkozások és egy közös szentmise során is megélhették a zarándokok.
„Egyre gyorsabban változó világban élünk, ezzel együtt az ember alapvetően nem változik. A test, az értelem és a lélek vonatkozásában ugyanazok az igényeink. Egy jó zarándoklaton egyrészt a szó fizikai valóságában is megéljük, hogy úton lévő emberek vagyunk, másrészt ezt a jelenlétet a lelki többlet különbözteti meg egy turistaúttól. Máltai rendtagokként meg tudjuk élni, hogy vertikálisan és horizontálisan is egy közösséghez tartozunk. Az elődeink kitartásának, Istenbe való kapaszkodásuknak itt számtalan jelét láttuk. Megtapasztaltuk, mi a mi utunk, mi a mi jövőnk, mi az az örökség, amit tovább kell vinnünk, tovább kell építenünk” – mondta Tóth Tamás atya.
A négy napos zarándoklat része volt a magyar rendtagok centenáriumi előkészületeinek: 2028-ban lesz ugyanis száz éve, hogy megalakult a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége. Az ünnepi évfordulóra a lovagrend spiritualitásával, legfontosabb feladataival elmélyülten foglalkozó formációs alkalmakkal, illetve a lovagrend történetének meghatározó helyszíneire vezetett zarándoklatokkal készülnek a rendtagok.
2025-ben Rodosz, 2026-ban Málta volt a cél, 2027-ben Jeruzsálembe, 2028-ban, az ünnepi évben pedig a Szuverén Máltai Lovagrend mai központjába, Rómába készülnek a rendtagok.
Az idei zarándoklat vezetője Szabadhegÿ Kristóf, a Magyar Máltai Lovagok Szövetsége elnöke volt, jelen volt Dr. Heinz Anton Hafner, a Szuverén Máltai Lovagrend magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete és Szabadhegÿ Péter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke is.
A zarándoklat záró szentmiséjét a Győzedelmes Miasszonyunk templomban mutatta be Lengyel Ervin atya, a Málta szigetén működő Apostoli nunciatúra tanácsosa. Koncelebráltak a zarándokcsoport lelki vezetői. Az aznapra rendelt evangéliumi részlet a tíz szűzről szóló példabeszéd volt (Mt 25,1–13).
„Ez a példabeszéd nem csupán az idők végéről és az Úr második eljöveteléről szól.”- hangzott el a szentbeszédben. „A mi keresztény életünk mindennapjaira is vonatkozik. Arra kérdez rá: van-e bennünk elegendő olaj? Van-e bennünk “spiritusz”? Van-e bennünk élő hit, kitartó imádság, áldozatkész szeretet? Mert lehet valakinek lámpása, lehetnek külső jelvényei, rangjai, kitüntetései, történelmi hagyományai, de ha hiányzik belőle a szeretet olaja, akkor a lámpás előbb-utóbb kialszik. A mai zarándoklatunk különösen is arra hív bennünket, hogy újra felfedezzük ennek a szeretetnek a forrását.”
Ervin atya szentbeszédében felidézte a rendalapító alakját is.
„Amikor a Máltai Lovagrend történetéről beszélünk, el kell időznünk Boldog Gellért alakjánál, aki a 11–12. század fordulóján élt, és akit a johannita közösség alapítójaként és első nagymestereként tisztelünk.
Jeruzsálemben, a Szentföldre érkező zarándokok között szolgált. Az amalfi kereskedők által létrehozott ispotályban a betegekről, a szegényekről és a segítségre szoruló zarándokokról gondoskodott. Az ő vezetésével vált a betegápoló közösség önálló vallási renddé, amelyet II. Paszkál pápa 1113-ban hivatalosan is elismert.
Érdemes megfigyelnünk, honnan indult ez a nagy történelmi küldetés. Nem egy hadvezér hódító tervéből, nem politikai vagy gazdasági hatalmi törekvésből, hanem egy kórházból, a betegek ágyánál, a szenvedő ember mellett.
Boldog Gellért öröksége egy rendkívül egyszerű, mégis forradalmi keresztény felismerésből született: a beteg emberben, a szegényben, a kiszolgáltatottban magával Krisztussal találkozunk.
A lovagrend történelme során természetesen változtak a körülmények, a földrajzi helyszínek és a történelmi feladatok. Jeruzsálem után Rodosz, majd Málta lett a rend történetének meghatározó helyszíne. A történelmi változások azonban nem változtathatják meg az eredeti küldetés lényegét.
A rend jelmondata – Tuitio fidei et obsequium pauperum, vagyis a hit védelme és a szegények szolgálata – két olyan feladatot kapcsol össze, amelyek a keresztény életben elválaszthatatlanok egymástól.
A hit védelme nem merülhet ki a keresztény hagyományok, jelképek és intézmények megőrzésében. A hitet elsősorban az életünkkel kell megvédenünk: az igazságossággal, a becsülettel, a hűséggel és a szeretettel. A szegények szolgálata pedig nem pusztán jótékonykodás, hanem Krisztus személyes jelenlétének felismerése a másik emberben.”
Lengyel Ervin atya szentbeszéde teljes hosszában itt olvasható.
Beszámolónk szerkesztett változata, képgalériával, a Magyar Kuríron is megjelent.
Szöveg és kép: Visy László/MMLSZ
